Kevesebb, mint öt év alatt a mesterséges háziállatok nagy népszerűségre tettek szert. Ezek a látszólag hasznavehetetlen játékok Japánban tűntek fel először, majd az egész világon elterjedtek. Sikerükre jellemző, hogy a 2066 $-ért kínált, AIBO (“társ”) névre keresztelt robotkutyából az első internetes forgalmazás során 20 perc alatt 3000 db fogyott el. E kreatúrák gondozására nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is jelentős mennyiséget fordítanak szabadidejükből. Figyelemreméltó, hogy ez nem a mesterséges kedvenc mintaállathoz való hasonlatosságának köszönhető. A Tamagotchi csak egy durván animált állatfigurával emlékeztetett a valódi háziállatra, de AIBO, a közelmúltban kifejlesztett, szőrtelen robot is csak távolról hasonlít egy valódi kutyához. A mesterséges kedvencek sikeréért tehát nem a külső felelős, ellenben feltehetően nagymértékben hozzájárul az, hogy semmiféle kiszolgáló funkcióval sem rendelkeznek, nem látnak el speciális feladatokat, vagyis teljesen hasznavehetetlenek. AIBO és társai tehát nem felelnek meg Aszimov 2. robottörvényének: “Egy robotnak engedelmeskednie kell az emberi lények parancsainak.”. A mesterséges háziállat elsődleges célja az, hogy szoros kapcsolatot alakítson ki és tartson fenn gazdájával, ennek pedig olykor épp a szolgalelkűség a legnagyobb gátja. A robotkutyát arra tervezték, hogy olyan magasrendű kognitív viselkedéseket szimuláljon, amelyek csak néhány állatra és az emberre jellemzőek (pl. kommunikáció, imitáció). E szimulációnak köszönhetően a robot a gondoskodó tulajdonos számára úgy tűnhet, mint “aki” autonóm céllal és saját érzésekkel rendelkezik. A tervezés eredményeként AIBO szabad akaratú, olykor makacs, kommunikatív és tanítható teremtmény, azaz szerethető, mint egy valódi kedvenc.