Egyes kommunikációelméleti definíciók szerint a kommunikáció csak fajon belül történhet. Ennek ellenére már a természetben is megfigyelhetők olyan esetek, amikor különböző fajok adaptív módon képesek felhasználni más faj egyedeinek különböző jeleit (pl. vészkiáltások, elriasztó jelzések). Ritkábban ugyan, de az is előfordul, hogy a másik fajnak szóló jelzés teljesen akaratlagos (pl. mézkalauz madár és a méhészborz, illetve a benszülöttek odavezetése a méhfészekhez). Az általunk vizsgált faj-páros, az ember és a kutya több mint százezer éve fejlődik együtt. Vizsgálataink szerint a kutya egy sor olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami részét képezi a humán viselkedési komplexnek, amit az ember fajra jellemző készletének tartunk. A rendkívül hosszú együtt-fejlődés során a kutya viselkedése úgy alakult, hogy zökkenőmentesen képes beilleszkedni az emberi csoportok életébe, tevékenységébe. Ezt a beilleszkedést többek között a szociális megértés teszi lehetővé. A szociális megértés olyan komplex folyamat, amely során a környezetből, de legfőképpen a társaktól származó számos jel-forrás együttesen szolgáltatja azt az információt, ami végül a megfelelő válasz-viselkedést kiváltja. Úgy is mondhatjuk, hogy esetünkben a kutya az egész szituációt érti meg, amiben az emberrel együtt vesz részt.

A szociális megértés vizsgálatakor természetesen az a legfőbb nehézség, hogy az egyes helyzetekben szét tudjuk választani a lehetséges hatótényezőket. Előadásunkban elsősorban a verbális jelek használatáról lesz szó. Bemutatjuk, miként vélekednek a kutyatartók állataik nyelvi megértési képességeiről, valamint azt, hogy ellenőrzött körülmények között (igazából a szociális szituáció kiiktatásával) mennyire nehéz a kutyáknak új objektumokat név alapján megtanítani. Ezenkívül kis kitérőt teszünk az embertől való szociális tanulás, vagyis a viselkedési mintázatok átvétele felé is. Ez utóbbi vizsgálatok rámutatnak, hogy a kutyában fejlett, spontán érdeklődés és tanulási készség működik az emberi viselkedés irányában.