szandras@nyi.bme.hu

A nyelv formális, kódszerû felfogása elõbb-utóbb szükségképpen az innatizmushoz vezet, mert egy ponton túl föl sem vethetõ a kérdés, hogy a szemantikai interpretáció hogyan rendelõdik hozzá a szimbólumstruktúrákhoz: a hozzárendelés ténye teljesen, de bizonyos mértékig annak módja is a jelhasználó számára megváltoztathatatlan (külsõ vagy belsõ) adottságnak tûnik. Az evoluciós magyarázat azonban -- úgy vélem -- nem érheti be ennyivel: ha a szimbólumrendszer keletkezésérõl akar számot adni, akkor nemcsak struktúrájának, de funkcióinak létrejöttét is le kell írnia.

Ebbõl a szempontból az anyanyelv-elsajátítás folyamatának megértése kulcsfontosságú kérdésnek látszik, hiszen a gyermek (legalábbis a végeredmény felõl tekintve) egyszerre fedezi fel, sajátítja el (vagy hozza létre? ) magát a nyelvet és annak használatát. A nyelvészeti orientációjú gyermeknyelvkutatás azonban jószerivel csak a grammatikai rendszer struktúrájának kialakulását írja le (elsõsorban) a beszédprodukció vizsgálata alapján, a pszicológiai orientációjú gyermeknyelvkutatás pedig inkább a nyelvhasználat módjának fejlõdését a beszédértés oldaláról. És mind a kettõ a felnõtt (alkalmasint írástudó) ember nyelvhasználatához viszonyítja a gyermek teljesítményét, ezáltal végképp megfosztva magát attól a lehetõségtõl, hogy a nyelvi struktúrák és a beszédfunkciók alakulását egymással kölcsönhatásban vizsgálja. Ilyen módon e kölcsönhatás meglétét sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet meggyõzõen.

Ebbõl a szempontból mind a mai napig üdítõ kivételnek látom Piaget Vigotszkij által továbbfejlesztett elméletét a beszéd (nyelv) és a(z individuális) gondolkodás, -- és tegyük hozzá harmadiknak: -- a szándékos és szervezett emberi tevékenység kapcsolatáról. Lehet ugyan, hogy elgondolásuk nem felel meg bizonyos korszerûbb, (poszt)modern tudományelméleti követelményeknek, de bízvást kiterjeszthetõ a nyelv interperszonális és társadalmi, mikro- és makroszociális, kommunikatív és nem (kifejezetten) kommunikatív funkcióira is.